Noha
az emlékezet idővel megkopik (jobb esetben megszépül), világosan fel tudom
idézni gyerekkorom (azok a csodálatos ’90-es évek) guppi-választékát. Bárhová
is mentem (és volt is hova, akkoriban sokkal több kisállatkereskedés működött
Budapesten – is), mindenütt egyedibbnél egyedibb, változatosabbnál
változatosabb guppikat (no meg xifókat, plattikat, sőt „veliféráknak” titulált,
utóbb belegondolva valószínűleg M. latipinna-variánsokat, hibrideket)
lehetett találni.
Ne
szépítsük túlságosan a dolgokat: e halak bizony javarészt alaposan összekevert,
valószínűleg a legkülönbözőbb, gyakran saját vagy más akvarista-forrásból eredő
vérvonalak szerelemgyerekei voltak, a szivárvány legkülönbözőbb árnyalataiban
pompázó kutyulmányok. Ezekben az állományokban még valóban nem lehetett látni
két egyforma egyedet, színre-méretre-formára egyaránt zavarba ejtően nagy volt
a szórás. Ha valahol mégis sikerült fellelni határozottan elkülönült vonásokkal
bíró, egyöntetűnek nevezhető csoportokat, akkor annak csodájára jártam.
Első
akváriumom, valahonnan a ’90-es évek elejéről. Ahány guppi, annyiféle! Sokuk
kifejezetten vadas küllemű volt, elpusztíthatatlan, élénk, bár többnyire kisebb
termetű példány
A
’90-es évek végétől egyre gyakrabban bukkantam „uniformizált” guppikra. E vonalak
hímjei szinte mind háromszögesen fátyolfarkúak voltak, színezetük
leegyszerűsödött, rendszerint legfeljebb 2-3 árnyalatra korlátozódott. Jól
emlékszem, a fekete törzsű, piros farokuszonyú (és sárga vagy narancsos
hátuszonyú) verzió volt talán az egyik leggyakoribb, de az általam
„leopárd”-színezetűnek nevezett (valójában kobra) guppikból is egyre többet
lehetett kapni. A szinte teljesen sötétkék testű és uszonyú, moszkvai kék
jellegű hímek (és persze kevésbé tetszetős, grafitszürke úszós nőstényeik) jó
darabig hőn áhított vágyaim közé tartoztak, míg a világos árnyalatú,
szőke-arany-sárga-narancs guppikért valamiért sosem rajongtam igazán.
Mindenesetre a 2000-es évekre már egyre inkább túlsúlyba kerültek az
„egyenruhás” guppi „kasztok”. Mivel már a kezdetektől naplót vezettem,
elmondhatom, hogy még ezek az előkelőbb küllemű guppik is viszonylag
strapabíró, ellenálló, könnyen tartható halak voltak, a legnagyobb gondot
inkább az jelentette, hogy nehogy összekeveredjenek a különféle „uralkodói
osztályok” kékvérű tagjai, sárvérű utódokat létrehozva. Mert szaporodni, azt
aztán tudtak, bárhol, bármikor, bárkivel!
2003-tól
2015-ig alábbhagyott a guppik iránti olthatatlan vonzalmam, főleg afrikai
sügérek vették át az uralmat, az elevenszülőket (ha voltak) inkább xifók, mollik,
plattik, valamint ritkább jószágok (pl. Limia melanogaster, Poeciliopsis
prolifica) képviselték. Az endler is akkoriban került egyik-másik
medencémbe. A guppik jelentéktelen szerephez jutottak.
A
legutóbbi ábrán is látható plattik színkavalkádja felért a guppikéval, nem
csoda, hogy egyre inkább rájuk koncentráltam (saját hal-állományomban ma is ők
állnak az első helyen). Az utóbbi években egyre gyakrabban
hallott-olvasott-látott negatív guppis tapasztalatok egyértelműen arra
vezettek, hogy a boltokban addigra csaknem kizárólagosan fellelhető import
halakat messze elkerüljem. Annyira azért nem bántam a dolgot, a plattikkal
akadt elég örömteli dolgom (de ez már egy másik történet, így róluk többet most
nem írok, képeket sem mellékelek).
Nos,
a guppik 2015-től kezdtek ismét beszivárogni hozzám, baráti forrásokból. Akadtak
blue/red grass, fekete és piros farkú tuxedo típusok, a hangzatos címek valóban
impozáns küllemet takartak. A sűrűn pettyezett „grass”-guppik hosszabb távon
nem annyira váltak be (ivadékaik táplálására nagyon kellett ügyelnem, ellenkező
esetben könnyen lemaradtak a növésben, gerincük hamar ferdülni kezdett). A
feketetörzsű - jobb szeretem ezt a kifejezést a „szmoking” jelentésű tuxedo
helyett - egyedek sokkal jobban bírták az esetleges gyűrődést, a nem mindig
megfelelő táplálást, szűkösebb elhelyezést, bár átlagos test- és
farokuszonyméretük eleve elmaradt a „pázsitos” (grass) guppikétól. E kis
hiányosság nem zavart különösebben, mert véleményem szerint a nagyobb
ellenállóság, edzettség a legfontosabb, és csak második helyen áll a pompa. E
kitételnek a vadas külsejű guppik felelnének meg leginkább, ám ilyen típusokat
manapság ritkán találnak (és sajnos még ritkábban keresnek az akvaristák).
Jómagam
hiába kutattam a tengerentúli őshazai típusokra leginkább hasonlító egyedek
után, nem jártam sikerrel. Aztán egy szép 2016 végi napon az egyik munkatársam
fülébe jutott óhajom. A kedves kollegina elújságolta, hogy idős édesanyjánál
nagyon régóta, több, mint 20 (de inkább 25) éve úszkálnak a mostoha
körülményeket is vígan kibíró, szerény külsejű guppik. Mikor meghallottam, hogy
nem is akváriumban, hanem egy nagy, ámbár lapos edényben, szobanövények
vízbelógó gyökerei között élik spártai világukat (egymás ivadékát, valamint a
hetente egyszer adott olcsó lemezes tápokat fogyasztva), rögtön felcsillant a
szemem. „Ilyen viszonyokat aligha élhetnek túl a modern, újdonatúj
guppi-csodák!” – gondoltam (vagy legalábbis valami hasonlóra), s vágyam
teljesült: 2017 februárjának végén kaptam egy kisebb csapatot, 2-3 centis
ifjoncokat. Az egyetlen hím valóban vad-jellegűnek tűnt, bár gyanúsan szürkés
árnyalatú volt a felülkardos-alakú farka. Azonban a nőstényeket látva
csalódtam, mert bár szolid szürke testtel áldotta meg őket a sors,
farokuszonyuk halványkékes alapon sötét foltokban pompázott (az igazi vad
guppik nőstényeinek az esetek döntő többségében teljesen színtelenek az úszói).
Ajándék lónak ne nézzük a fogát - alapon persze nem akadékoskodtam, szorítottam
nekik egy kis helyet az egyik 54 literes akváriumomban. A szokásosnál nagyobb
figyelmet nem szenteltem nekik, ám a korábbinál kétségkívül bőségesebb koszt,
tágasabb tér megtette jótékony hatását: szépen kigömbölyödtek, gyarapodni
kezdtek a fakó, sovány halacskák. Csakhamar kiderült, a hímből „hattyú” lett,
az addig seszínű, ösztövér jószág teste nemhogy kiszínesedett (kékes alapon
itt-ott zöld, piros foltossá válva), de még az időközben majdnem feketére
sötétedett, néhol szintén pirosan pettyezett farka is jócskán, kissé nyújtott
háromszög-formában kiterült. Néhány héttel később rájuk sem lehetett ismerni,
és már nem is bántam, hogy ezúttal sem sikerült szert tennem vad(as) guppikra.
Ettől
kezdve majd’ 1 éven át nem ejtettem róluk napló-bejegyzést, ám néhány fotón
megörökítettem jelenlétüket:
Az
első (2017.október 15-én készült) fotóm, ahol a csepeli kis csapattól származó
3 nőstény látható az akkor még meglévő fekete törzsű típusok között. Noha az
eredeti csapat mindegyik egyede normál (szürke) testű volt, már az első
ivadékaik között találtam sápadt (szőke) példányokat legfeljebb 10-15%-os
arányban. A szőkék farka (hímnek, nősténynek egyaránt) általában szintén
halványsárga volt. A normál példányok hímjei mind vöröses farokkal
rendelkeztek, egyáltalán nem hasonlítottak az apjukra.
Ezen
a (2017. december 16-i) képen még inkább szembetűnik, hogy dőre módon többnyire
vegyesen tartottam a csepeliek és a feketék derék képviselőit, ami a szabadelvű
guppikat egyáltalán nem befolyásolta csapodár életvitelükben. Az eredetileg
piros és koromfekete farkú tuxedo hímek mellett egyre több sárgás, kékes,
szürkés uszonyú utód is megjelent az alaposan összemixelt génkészletű
állományokban. Az üvegfalra tapasztott algás tabletta körül három fiatal szőke
egyed látható.
Hamarosan
megszülető ivadékaik között normálok és szőkék egyaránt akadtak. Mindkét
testszínűből születtek teljesen piros farkú, illetve olyan hímek, amelyeknél e
szín legfeljebb csak kis foltokban volt fellelhető. Megfigyeltem, hogy ez
utóbbiak farkuszonya általában nagyobbra is fejlődött.
2018
júliusára ilyen szép, erőteljes, sötét farkú példányok udvaroltak a nőstényeknek:
2018
ősze folyamán azonban újabb hibát követtem el (igaz, nagyon szűkében voltam az
akváriumoknak a temérdek platti miatt): eladtam az összes guppit. Hogy mentsem
a menthetőt, az eredeti forrásból kértem néhányat, így lettem ismét boldog
tulajdonosa 7-8 fiatal, zömében még nem ivarérett, normál testszínű halnak az
év végére. Gyorsan serdültek, szépen nőttek, ám sajnálatomra mindössze két
nőstényt fedeztem fel közöttük, abból is az egyik terméketlennek bizonyult,
soha nem szült ivadékot. A hímek szinte mindegyikének bepirosodott a farka,
csak egyiküknek vált szürkéskékes (számomra kívánt) színűvé. Tehát végső soron
egy nőstényt és egy hímet „bíztam” meg a nemes feladattal: szaporodjatok és
sokasodjatok! Éva nem is volt rest, havonta 30-40 ivadék látta meg a napvilágot.
Az utódok közt találtam néhány szőkét, de testszíntől függetlenül minden hím
farkuszonya előbb-utóbb vörössé vált.
Célom
a szürke farkú hímek arányának növelése volt, így kiválasztottam néhány szebben
fejlődött, több-kevésbé szürkés farkú nőstényt (valamint 2-3 szőkét is), és
összeeresztettem őket apjukkal. A „csődör” tette a dolgát, az unoka-hímek közt
pedig 2019 nyarában végre-valahára felbukkantak halványsárga uszonyos szőke,
valamint szürkéskékes farkú normál egyedek is:
Ekkoriban
került másokhoz Éva és számos utóda, több szálon futott tovább a csepeli guppik
vérvonala. Egyikük fotókkal is igazolta a távolra került halak további jó sorsát:
Jól
látható, hogy igen változatos, alapvetően vörös árnyalatú színekben pompáznak,
a hímek farka kevés kivétellel fátyolossá vált. Az egyik különc hím -rövid,
kerek farokkal- a legutolsó képen látható (Berecz Ádám fotói). A szürkés-kékes
farkú hímek aránya egyelőre nagyon alacsony ebben a populációban.
2019
júliusában volt szerencsém személyesen is ellátogatni ahhoz az idős, kedves
nénihez, ahol sok-sok éve létezik ez a különleges guppi-vonal. Meggyőződtem
róla, hogy valóban rendhagyó módon tartja őket, szokatlan, ugyanakkor, ha
belegondolunk, az őshazaihoz valószínűleg jobban hasonlító körülmények között.
A súlyos, masszív kőedény nagyjából 10-15 cm-es vízoszlopába dúsan gyökerező
kúszónövények (Epipremnum pinnatum, Syngonium podophyllum - mindkettő
szívós, vízbe lógatva is remekül fejlődő, akár az akvárium biológiai szűrésének
kiegészítésére is felhasználható faj) őserdei hangulatot árasztottak, a
szerteágazó gyökerek közt pedig különféle korosztályú, kissé sovány, de
egészséges, igen fürge guppik sürögtek-forogtak.
Íme,
a csepeli guppi „rezervátum”, egy darabka természet
Mintha
csak egy venezuelai folyócskában úszkálnának
A
nálam lévők egyre szebben pompáztak, nyár végén az is feltűnt, hogy egyik-másik
fiatal hímnek nagyon szép zöldesen csillog a teste-uszonya, a szőkék
farkuszonya pedig inkább fehéres, mint sárga.
Mindkét
fotóm pocsék minőségű (higanymozgású halak esetén ez gyakori jelenség), de
annyi talán kivehető, hogy egyrészt az egyik sötét tónusú hím különösen
intenzíven zöldell (a többi határozottan fakóbb), a jobb oldalon látható szőke
lovag farokúszója pedig olyan, mintha tejbe mártották volna.
Idővel
e halak (ahogy illik) jókora, tetőtől-talpig színpompás, fenséges példányokká
teljesedtek
Utódaik nyüzsgő sokaságában a „tejfölszőke” és kékeszürke
farkú hímek aránya magasabb, nagyjából 30-40 % körüli. Ha a guppik mellett
sikerül remélhetően a közeljövőben az akváriumokat is felszaporítanom,
megkísérlem az eltérő színek szerinti külön történő tenyésztést. A cél
érdekében persze elkerülhetetlen lesz a rendszeres szelektálás. Lesz is miből
válogatni:
Száz
szónak is egy a vége, nem hittem volna, hogy a valahai szerény, kicsi, sovány
csepeli guppik leszármazottai ennyire kikupálódnak. Sok munka lesz még velük,
de ez a szép a „guppizásban”: soha nincs megállás!
