2020. november 15., vasárnap

Gondolatok egy, a közösségi médiában megjelent állásfoglalásra

Eredeti felvetés:

„Tibor nagyon borúlátó vagy- az AME nem szűnik meg, tehát "klub" az van és marad is....Ugyan így nem szűnik meg a hazai akvarisztika sem, sőt ha olvastad megújul az Akvárium Magazin fóruma! Természetesen maximálisan megértelek, én se fogadtam kitörő örömmel a hírt- viszont nyilván nem volt már rentábilis, a belefeccölt rettenet munkával már nem volt arányos. Viszont mi magyarok elgondolkodhatunk azon hogy mennyire vagyunk elhivatottak ha még egyetlen egy negyedévenként megjelenő magazint se tudunk eltartani, de a magazin árának többszörösét dobjuk ki badarságokra. Én emiatt vagyok lehangolt.....”

 

Az én gondolataim:

Nem az AME valószínűleg nem szűnik, meg, de valljuk be magunknak, hogy azért nagyon sok vizet nem mozgat meg a hazai akvarisztikában. Tudom COVID van, meg minden, de akkor sem. Bár adatokat nem tudok, de szerintem kicsi a tagság „egy népi akvarisztikai mozgalom”, – klubrendszer –fenntartásához. Ha ne adj Isten nem az AM, hanem az AME szűnt volna meg, sokkal kisebb űrt hagyott volna maga után. Szép, hogy talán valamikor megújul a AM honlapja, de valljuk be őszintén: A netes felületek soha nem fogják pótolni a nyomtatott sajtót. Arról nem beszélve, hogy egy idő után ez is el fog sikkadni, és a feledés homályába fog veszni. Még talán egyetlen esély van az akvarisztika megmentésére, hogy az AME lelkes tagságát gyorsan és nagymértékben meg kell növelni. Ehhez szükséges a tagsági díj nagymértékű csökkentése, és az, hogy sokkal több helyen jelen legyünk (nem a TerraPlazára gondolok), saját rendezvényekkel, online klub összejövetelekkel, -előadásokkal, szakköri napokkal stb. Mint régen a TIT volt!

Bárhogy is lesz, az biztos, hogy hideg és sötét napok jönnek a magyar akvarisztikára. És hogy ez meddig fog tartani? Rajtunk múlik, de éppen ezért nincsenek illúzióim

2020. november 14., szombat

Egy sokkoló mai hír! Megszűnik az Akvárium Magazin!

2020. november 14. Pasaréti Gyula Facebook oldalán bejelentette, hogy a következő, decemberi számmal megszűnik az Akvárium Magazin. 

Ahogy fogalmazott: „Készül az Akvárium Magazin utolsó (122.) száma. Indítása óta eltelt 29 év. A lap – velem együtt – nyugdíjba vonul. Kérem, hogy a jövő évre ne fizesse elő senki.”

Több telefonhívást kaptam az utóbbi egy órában, hogy mint a lap egyik alapítója cáfoljam meg ezt a nagyon szomorú hírt! Mivel semmiféle tájékoztatást nem kaptam alapítótársamtól, én is kizárólag a nevezett közösségi oldalról – Gyula oldaláról – tudhatom bizonyosságnak ezt a hírt.

Első gondolatom, hogy: most már tényleg vége a honi akvarisztikának. Búcsú egy közösségtől, búcsú az akvarisztikától. A magazin megszűnésével megszűnik a magyar akvarisztika utolsó klubja, a legutolsó klub, ami maradt a régi sokból. Még ha nem is igazi klub volt, „csak” egy újság, az egyetlen magyar akvarista újság. Nincs több, és nem is lesz több, sem másik! Ennyi volt a hazai nívós szakirodalomnak!

Decembertől elérkezik hát a sötétség kora a magyar akvarisztikára!

2020. január 11., szombat

Ördögh Máté: Vissza a múltba, avagy: egy csepeli guppi-törzs hihetetlen fennmaradása!


Noha az emlékezet idővel megkopik (jobb esetben megszépül), világosan fel tudom idézni gyerekkorom (azok a csodálatos ’90-es évek) guppi-választékát. Bárhová is mentem (és volt is hova, akkoriban sokkal több kisállatkereskedés működött Budapesten – is), mindenütt egyedibbnél egyedibb, változatosabbnál változatosabb guppikat (no meg xifókat, plattikat, sőt „veliféráknak” titulált, utóbb belegondolva valószínűleg M. latipinna-variánsokat, hibrideket) lehetett találni.
Ne szépítsük túlságosan a dolgokat: e halak bizony javarészt alaposan összekevert, valószínűleg a legkülönbözőbb, gyakran saját vagy más akvarista-forrásból eredő vérvonalak szerelemgyerekei voltak, a szivárvány legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó kutyulmányok. Ezekben az állományokban még valóban nem lehetett látni két egyforma egyedet, színre-méretre-formára egyaránt zavarba ejtően nagy volt a szórás. Ha valahol mégis sikerült fellelni határozottan elkülönült vonásokkal bíró, egyöntetűnek nevezhető csoportokat, akkor annak csodájára jártam.

Első akváriumom, valahonnan a ’90-es évek elejéről. Ahány guppi, annyiféle! Sokuk kifejezetten vadas küllemű volt, elpusztíthatatlan, élénk, bár többnyire kisebb termetű példány



 A ’90-es évek végétől egyre gyakrabban bukkantam „uniformizált” guppikra. E vonalak hímjei szinte mind háromszögesen fátyolfarkúak voltak, színezetük leegyszerűsödött, rendszerint legfeljebb 2-3 árnyalatra korlátozódott. Jól emlékszem, a fekete törzsű, piros farokuszonyú (és sárga vagy narancsos hátuszonyú) verzió volt talán az egyik leggyakoribb, de az általam „leopárd”-színezetűnek nevezett (valójában kobra) guppikból is egyre többet lehetett kapni. A szinte teljesen sötétkék testű és uszonyú, moszkvai kék jellegű hímek (és persze kevésbé tetszetős, grafitszürke úszós nőstényeik) jó darabig hőn áhított vágyaim közé tartoztak, míg a világos árnyalatú, szőke-arany-sárga-narancs guppikért valamiért sosem rajongtam igazán. Mindenesetre a 2000-es évekre már egyre inkább túlsúlyba kerültek az „egyenruhás” guppi „kasztok”. Mivel már a kezdetektől naplót vezettem, elmondhatom, hogy még ezek az előkelőbb küllemű guppik is viszonylag strapabíró, ellenálló, könnyen tartható halak voltak, a legnagyobb gondot inkább az jelentette, hogy nehogy összekeveredjenek a különféle „uralkodói osztályok” kékvérű tagjai, sárvérű utódokat létrehozva. Mert szaporodni, azt aztán tudtak, bárhol, bármikor, bárkivel!
2003-tól 2015-ig alábbhagyott a guppik iránti olthatatlan vonzalmam, főleg afrikai sügérek vették át az uralmat, az elevenszülőket (ha voltak) inkább xifók, mollik, plattik, valamint ritkább jószágok (pl. Limia melanogaster, Poeciliopsis prolifica) képviselték. Az endler is akkoriban került egyik-másik medencémbe. A guppik jelentéktelen szerephez jutottak.


A legutóbbi ábrán is látható plattik színkavalkádja felért a guppikéval, nem csoda, hogy egyre inkább rájuk koncentráltam (saját hal-állományomban ma is ők állnak az első helyen). Az utóbbi években egyre gyakrabban hallott-olvasott-látott negatív guppis tapasztalatok egyértelműen arra vezettek, hogy a boltokban addigra csaknem kizárólagosan fellelhető import halakat messze elkerüljem. Annyira azért nem bántam a dolgot, a plattikkal akadt elég örömteli dolgom (de ez már egy másik történet, így róluk többet most nem írok, képeket sem mellékelek).

Nos, a guppik 2015-től kezdtek ismét beszivárogni hozzám, baráti forrásokból. Akadtak blue/red grass, fekete és piros farkú tuxedo típusok, a hangzatos címek valóban impozáns küllemet takartak. A sűrűn pettyezett „grass”-guppik hosszabb távon nem annyira váltak be (ivadékaik táplálására nagyon kellett ügyelnem, ellenkező esetben könnyen lemaradtak a növésben, gerincük hamar ferdülni kezdett). A feketetörzsű - jobb szeretem ezt a kifejezést a „szmoking” jelentésű tuxedo helyett - egyedek sokkal jobban bírták az esetleges gyűrődést, a nem mindig megfelelő táplálást, szűkösebb elhelyezést, bár átlagos test- és farokuszonyméretük eleve elmaradt a „pázsitos” (grass) guppikétól. E kis hiányosság nem zavart különösebben, mert véleményem szerint a nagyobb ellenállóság, edzettség a legfontosabb, és csak második helyen áll a pompa. E kitételnek a vadas külsejű guppik felelnének meg leginkább, ám ilyen típusokat manapság ritkán találnak (és sajnos még ritkábban keresnek az akvaristák).




Jómagam hiába kutattam a tengerentúli őshazai típusokra leginkább hasonlító egyedek után, nem jártam sikerrel. Aztán egy szép 2016 végi napon az egyik munkatársam fülébe jutott óhajom. A kedves kollegina elújságolta, hogy idős édesanyjánál nagyon régóta, több, mint 20 (de inkább 25) éve úszkálnak a mostoha körülményeket is vígan kibíró, szerény külsejű guppik. Mikor meghallottam, hogy nem is akváriumban, hanem egy nagy, ámbár lapos edényben, szobanövények vízbelógó gyökerei között élik spártai világukat (egymás ivadékát, valamint a hetente egyszer adott olcsó lemezes tápokat fogyasztva), rögtön felcsillant a szemem. „Ilyen viszonyokat aligha élhetnek túl a modern, újdonatúj guppi-csodák!” – gondoltam (vagy legalábbis valami hasonlóra), s vágyam teljesült: 2017 februárjának végén kaptam egy kisebb csapatot, 2-3 centis ifjoncokat. Az egyetlen hím valóban vad-jellegűnek tűnt, bár gyanúsan szürkés árnyalatú volt a felülkardos-alakú farka. Azonban a nőstényeket látva csalódtam, mert bár szolid szürke testtel áldotta meg őket a sors, farokuszonyuk halványkékes alapon sötét foltokban pompázott (az igazi vad guppik nőstényeinek az esetek döntő többségében teljesen színtelenek az úszói). Ajándék lónak ne nézzük a fogát - alapon persze nem akadékoskodtam, szorítottam nekik egy kis helyet az egyik 54 literes akváriumomban. A szokásosnál nagyobb figyelmet nem szenteltem nekik, ám a korábbinál kétségkívül bőségesebb koszt, tágasabb tér megtette jótékony hatását: szépen kigömbölyödtek, gyarapodni kezdtek a fakó, sovány halacskák. Csakhamar kiderült, a hímből „hattyú” lett, az addig seszínű, ösztövér jószág teste nemhogy kiszínesedett (kékes alapon itt-ott zöld, piros foltossá válva), de még az időközben majdnem feketére sötétedett, néhol szintén pirosan pettyezett farka is jócskán, kissé nyújtott háromszög-formában kiterült. Néhány héttel később rájuk sem lehetett ismerni, és már nem is bántam, hogy ezúttal sem sikerült szert tennem vad(as) guppikra.

Ettől kezdve majd’ 1 éven át nem ejtettem róluk napló-bejegyzést, ám néhány fotón megörökítettem jelenlétüket:



Az első (2017.október 15-én készült) fotóm, ahol a csepeli kis csapattól származó 3 nőstény látható az akkor még meglévő fekete törzsű típusok között. Noha az eredeti csapat mindegyik egyede normál (szürke) testű volt, már az első ivadékaik között találtam sápadt (szőke) példányokat legfeljebb 10-15%-os arányban. A szőkék farka (hímnek, nősténynek egyaránt) általában szintén halványsárga volt. A normál példányok hímjei mind vöröses farokkal rendelkeztek, egyáltalán nem hasonlítottak az apjukra.



Ezen a (2017. december 16-i) képen még inkább szembetűnik, hogy dőre módon többnyire vegyesen tartottam a csepeliek és a feketék derék képviselőit, ami a szabadelvű guppikat egyáltalán nem befolyásolta csapodár életvitelükben. Az eredetileg piros és koromfekete farkú tuxedo hímek mellett egyre több sárgás, kékes, szürkés uszonyú utód is megjelent az alaposan összemixelt génkészletű állományokban. Az üvegfalra tapasztott algás tabletta körül három fiatal szőke egyed látható.


Hamarosan megszülető ivadékaik között normálok és szőkék egyaránt akadtak. Mindkét testszínűből születtek teljesen piros farkú, illetve olyan hímek, amelyeknél e szín legfeljebb csak kis foltokban volt fellelhető. Megfigyeltem, hogy ez utóbbiak farkuszonya általában nagyobbra is fejlődött.


2018 júliusára ilyen szép, erőteljes, sötét farkú példányok udvaroltak a nőstényeknek:



2018 ősze folyamán azonban újabb hibát követtem el (igaz, nagyon szűkében voltam az akváriumoknak a temérdek platti miatt): eladtam az összes guppit. Hogy mentsem a menthetőt, az eredeti forrásból kértem néhányat, így lettem ismét boldog tulajdonosa 7-8 fiatal, zömében még nem ivarérett, normál testszínű halnak az év végére. Gyorsan serdültek, szépen nőttek, ám sajnálatomra mindössze két nőstényt fedeztem fel közöttük, abból is az egyik terméketlennek bizonyult, soha nem szült ivadékot. A hímek szinte mindegyikének bepirosodott a farka, csak egyiküknek vált szürkéskékes (számomra kívánt) színűvé. Tehát végső soron egy nőstényt és egy hímet „bíztam” meg a nemes feladattal: szaporodjatok és sokasodjatok! Éva nem is volt rest, havonta 30-40 ivadék látta meg a napvilágot. Az utódok közt találtam néhány szőkét, de testszíntől függetlenül minden hím farkuszonya előbb-utóbb vörössé vált.


Célom a szürke farkú hímek arányának növelése volt, így kiválasztottam néhány szebben fejlődött, több-kevésbé szürkés farkú nőstényt (valamint 2-3 szőkét is), és összeeresztettem őket apjukkal. A „csődör” tette a dolgát, az unoka-hímek közt pedig 2019 nyarában végre-valahára felbukkantak halványsárga uszonyos szőke, valamint szürkéskékes farkú normál egyedek is:




Ekkoriban került másokhoz Éva és számos utóda, több szálon futott tovább a csepeli guppik vérvonala. Egyikük fotókkal is igazolta a távolra került halak további jó sorsát:


Jól látható, hogy igen változatos, alapvetően vörös árnyalatú színekben pompáznak, a hímek farka kevés kivétellel fátyolossá vált. Az egyik különc hím -rövid, kerek farokkal- a legutolsó képen látható (Berecz Ádám fotói). A szürkés-kékes farkú hímek aránya egyelőre nagyon alacsony ebben a populációban.

2019 júliusában volt szerencsém személyesen is ellátogatni ahhoz az idős, kedves nénihez, ahol sok-sok éve létezik ez a különleges guppi-vonal. Meggyőződtem róla, hogy valóban rendhagyó módon tartja őket, szokatlan, ugyanakkor, ha belegondolunk, az őshazaihoz valószínűleg jobban hasonlító körülmények között. A súlyos, masszív kőedény nagyjából 10-15 cm-es vízoszlopába dúsan gyökerező kúszónövények (Epipremnum pinnatum, Syngonium podophyllum - mindkettő szívós, vízbe lógatva is remekül fejlődő, akár az akvárium biológiai szűrésének kiegészítésére is felhasználható faj) őserdei hangulatot árasztottak, a szerteágazó gyökerek közt pedig különféle korosztályú, kissé sovány, de egészséges, igen fürge guppik sürögtek-forogtak.


Íme, a csepeli guppi „rezervátum”, egy darabka természet


Mintha csak egy venezuelai folyócskában úszkálnának

A nálam lévők egyre szebben pompáztak, nyár végén az is feltűnt, hogy egyik-másik fiatal hímnek nagyon szép zöldesen csillog a teste-uszonya, a szőkék farkuszonya pedig inkább fehéres, mint sárga.


Mindkét fotóm pocsék minőségű (higanymozgású halak esetén ez gyakori jelenség), de annyi talán kivehető, hogy egyrészt az egyik sötét tónusú hím különösen intenzíven zöldell (a többi határozottan fakóbb), a jobb oldalon látható szőke lovag farokúszója pedig olyan, mintha tejbe mártották volna.


Idővel e halak (ahogy illik) jókora, tetőtől-talpig színpompás, fenséges példányokká teljesedtek

Utódaik nyüzsgő sokaságában a „tejfölszőke” és kékeszürke farkú hímek aránya magasabb, nagyjából 30-40 % körüli. Ha a guppik mellett sikerül remélhetően a közeljövőben az akváriumokat is felszaporítanom, megkísérlem az eltérő színek szerinti külön történő tenyésztést. A cél érdekében persze elkerülhetetlen lesz a rendszeres szelektálás. Lesz is miből válogatni:



Száz szónak is egy a vége, nem hittem volna, hogy a valahai szerény, kicsi, sovány csepeli guppik leszármazottai ennyire kikupálódnak. Sok munka lesz még velük, de ez a szép a „guppizásban”: soha nincs megállás!

Ámulok!

 Nézem a jövő heti TerraPláza szórólapját. Ámulok. Túl azon, hogy egy nyamvadt díszhal nem látható rajta, még azzal sem tisztelték meg a haz...