Különös emberek ...

A honlapom bevezető részében van egy hosszabb idézet, mely Dr. Wiesinger Márton 1975-ben megjelent Akvarisztika című könyvéből való. Nagyon sokan jelezték, akiknek nincsen meg a könyv, hogy szeretnék elolvasni az egész írást, ami egyébként a könyv bevezetője. Kérésüknek eleget teszek és most közreadom az egészet.

"Különös emberek azok, akik olykor egyenként, máskor csoportosan megjelennek a városszéli tócsák körül. Összecsukható bambusznyelű hálójuk, szállítódobozuk, vagy fémesen csillogó kannájuk arról árulkodik, hogy az ilyen kis iszapos pocsolyákban kiszuperált háztartási eszközökön, ócska lyukas és rozsdás vödrökön kívül más is van. Hálójukkal nagy buzgón fekvő nyolcasokat írnak a vízben, komoly arccal, mintha sorsuk függene ettől a művelettől. A környék lakói ügyet sem vetnek már rájuk; tudják, hogy az emberek sokféle hobbinak hódolnak. Ezek a tócsajárók időnként elmozdítanak egy-egy követ, és az iszapba leragadt másik kő vagy farönk közelébe helyezik. Így keletkeznek azok a kis zegzugos utak, amelyeken billegő lépésekkel tudják megközelíteni az apró tavacskák víztükrét. „Kincsüket" - mint akik félnek, hogy elveszik tőlük - a lehető leggyorsabban hazaviszik.
Megesik egy-egy gyűjtőútjukon, hogy a vélt kincs helyén a keresők semmit sem találnak. Minthogy a fosztogatók az ilyen vidéket messze elkerülik, másképp tűnik el a „kincs".
Néhány évvel ezelőtt egy városszéli kubikgödörből a tűzoltók kiszivattyúzták a vizet. Ez a pocsolya rövidesen ismét vízzel telt meg. Újbóli kiszivattyúzás után az illetékesek még a helyét is eltüntették: földdel öltötték fel a mélyedést. Pár hét múlva a környező házak pincéje megtelt vízzel, majd néhány kisebb épületet beomlási veszély fenyegetett a talaj erős fellazulása miatt. Mindez azért, mert a föld alatti szivárgások, amelyek a tócsa vizének utánpótlását biztosították, a feltöltés után új utat kerestek maguknak, ezúttal a pincék felé, a legkisebb ellenállás irányába. A legfeljebb kacsaúsztatónak alkalmas kubikgödör kevés hasznot hajtott, megszüntetése mégis károsnak bizonyult. Legjobban pedig a környéken lakó akvaristák sajnálták eltűnését, mert odajártak planktoneleséget gyűjteni halaik számára.

Az akvarista otthon valamit elindít, mondjuk, elkezd neonhalakat tenyészteni. A nemzedékek láncának folyamatosságát - és egyben a kapcsolatot a halak perui őshazájával — az íváskor összeolvadó szaporítósejtek biztosítják. Ez a kiindulópont minden nemzedékben újból jelentkezik. A kis halak teste viszont teljes egészében a nekik juttatott táplálékból, vagyis a tócsákban gyűjtött apró rákokból, az ún. planktoneleségből épül fel. Más szóval minden, amit megesznek és megemésztenek, átalakul neonhallá. Ha más a kiindulópont, akkor a sok kis planktonrákból, a vízzel telt kubikgödör és más kacsaúsztatók lebegő szervezeteiből esetleg indiai üvegsügérek vagy amazonasi vitorláshalak lesznek.
Íme a kincs, amit összehalásztak, anélkül, hogy más földrészre utaztak volna.
A tócsajáró, különös emberek lakásukon üvegmedencék, akváriumok aljára mosott homokot töltenek. Felöntik vízzel, vízinövényeket ültetnek bele, majd néhány halacskával népesítik. Ahogy múlik az idő, akváriumuk egyre szebb, egyre természetesebb lesz. Egy tó vagy egy patak titokzatos életét most már üvegfalakon keresztül figyelhetik. Derengő fényben a hullámoktól fodrozott fövenyen egy-egy élénk színű kavics vonzza a tekintetet. A háttérben, elsüllyedt faágakon üde zöld jávai moha terpeszkedik. Amikor a fürge halak csapata elsuhan mellette, meglibben a moha, csak a sásszerű nyílfű hajtásai állnak mozdulatlanul, mint palánták a kínai rizsföldeken.
Ha egy nagyobb üvegmedencébe varázsolnak víz alatti tájat, és az mindössze néhány apró hal otthona lesz, akkor az minden kezelés — így a halak táplálása — nélkül fenntartja önmagát! Láttunk már olyan több hektoliteres akváriumot, amelybe 25 éven keresztül senki sem nyúlt, a vizet sem pótolták benne. Minden bolygatás nélkül negyed évszázada élte a maga természetes életét. Üvegfalait zöldre festették a moszattelepek. Amikor fedőüvegét óvatosan leemeltük, a rajta tovagördülő páracseppek halk csobbanása törte meg a várakozás csendjét. Minket legjobban az lepett meg, hogy a talajszinten parányi exkavátorok módjára ott turkált két kis páncélos harcsa. A medence vize ennek ellenére kristálytiszta volt. Idősebb növényei úgy halhattak el, mint az őserdei fák — szerves hulladékot juttatva a talajba, de helyükbe újabbak sarjadtak, sok nemzedéken át.
Első pillanatban azt hihetnénk, hogy aki először rendezett be akváriumot, feltalálta az örökmozgót, a perpetuum mobilét. Hiszen elég beindítani, és most már megy magától, minden külső energia befektetése nélkül, elvben örökké. Ez azonban így fizikai lehetetlenség volna! A valóság az, hogy az akváriumnak is van motorja: a fény.
Ki hinné, hogy a tócsajáró emberek - akiknek zsebében mindig ott lapul egy kis darab madzag, mert a rozsdás tepsik és fazekak könnyen kitéphetik plankton gyűjtőhálójukat - otthon „kozmikus állomásokat" létesítenek. Tevékenységük alapja az a sok atomrobbanás, ami a Napban szakadatlanul végbemegy. Ez hidrogénatommagok héliumatommagokká való egyesülésének a következménye. A felszabadult energia egy részét, ami fénysugarak formájában a világűrön át alig több mint nyolc perc alatt a Napból a Földre érkezik, a növények befogják, s ez „hajt" minden akváriumot is. E kozmikus energia megkötését az akvárium vízinövényeire bízzák, azok meg zöld színtestekkel végzik el ezt a munkát. A bennük levő növényzöld - a klorofill - lehetővé teszi a fényenergiának a sejtek szőlőcukor-molekuláiba való beépítését. Ez a folyamat parányi gázbuborékok gyöngysorát eredményezheti, mert oxigén felszabadítással jár együtt. Ha nem így volna, hogyan is maradhatna tiszta a tavak, mocsarak, levezető árkok vize. Rövid idő alatt posvánnyá változna a bennük élő vízi szervezetek által kilehelt szén-dioxidtól.
A szén-dioxid azonban a növények egyik táplálékát jelenti, és miközben azt testükbe építik, helyébe oxigént juttatnak a vízbe. Az oxigént pedig a halak kopoltyúikkal vonják ki a vízből, szén¬dioxidot adva le, amit a vízinövények ismét felvesznek. Az így beállt gázcsere-egyensúly teszi lehetővé az akváriumokban a tarka díszhalak életét is.
Ha kevés a növény, vagy sok a hal, a gázegyensúly nem áll be. Az akvaristák dolga, hogy az üvegfalak mögött megfelelő arányt hozzanak létre a két édes testvér, a növény- és állatvilág tagjai között. Ez néha „tűhegy-egyensúly": ilyenkor kár volna behúz¬ni a függönyt, vagy elhelyezni egy virágcserepet úgy, hogy árnyékot vessen az akváriumra. Ha mégis így történne, akkor világítson a fénycső, induljon a szellőztető, szűrje a vizet a filtráló. Juttassunk rendszeresen élő eleséget az akváriumba, vagyis ne kívánjuk, hogy fenntartsa önmagát külső segítség nélkül. Úgyis bebizonyította, hogy meg tudja ezt tenni, csak éppen más körülmények között. Gondozással viszont jóval több vízi lakó életfeltételeit biztosíthatja. „Sűrített életközössége" fokozott mozgással most már koncentráltan nyújtja a mindig változó színpompát. Felgyorsult életüteme gazdájának igényeit is jobban kielégíti. Néha órák hosszat gyönyörködik benne, s észre sem veszi, hogy az idő késő estébe hajlik.
Aztán egy gombnyomásra kialszik a fénycső. Az akváriumi fűtőtest jelzőlámpájának rózsaszínű fénykévéje kellemesen nyugtató hangulatfényben füröszti a szobát. Az akvarista gondolatai rövidesen messze kalandoznak. Most nem a városszéli tócsák partján lépked, sárba süppedt köveken. Brazília édes illatait hozza egy vízesés felől a kósza szellő, ő meg banánfák árnyékában, majd datolyáktól roskadozó pálmák alatt, a selymes fűben kitaposott ösvényen közeledik vágyai birodalmához. A vízesés előtt meleg párafüggöny, a hullámfürdőben pedig csapatosan úsznak mindazok a halak, amelyeket az utóbbi években ő hívott életre. Nélküle nem volnának. - Csak azért lettek, mert az a tócsajáró akvarista, miközben fekvő nyolcasokat írt planktonhálójával egy vízzel telt kubikgödörben, megtanulta a teremtés mesterfogásait."

A fene sem gondolta volna!

Lesz ugye, az Állatkertben ez az Akvarista Napok, ahol is bemutatásra kerül az Akvárium Múzeumom első nyilvános, egészen kicsi kiállítása.
Nagyon benne vagyok az előkészületekbe, de amiről azt hittem, hogy nagyon egyszerű lesz, az komolyabb gondokat okozott, mint vártam.
Ez pedig a sóder, vagy másik nevén, a folyami homok beszerzése. Először próbáltam venni, de ilyen olyan helyeken csak szépen megszitált, nem tudom honnan származó sóderek voltak, amiknek még a színe sem hasonlított a klasszikus dunai sóder színéhez. Inkább sárga, mint a nekem kellő szürkés volt. Hiába, már a sóder is globalizált. Az pedig, hogy nem a klasszikus fövenyt használjam, fel sem merült bennem. Gondoltam, hogy kinézek a Duna partra, mert dunai kavicsnak ott aztán lennie kell. Nem voltam az eredménnyel elégedett. Így teltek a hosszú napok: keresgéléssel, és a sóderek alkalmatlanná nyilvánításával. Aztán egyszer csak (gondolom az égiek meghallgatták kérésemet), Újpesten autózva egy kicsi mellékutcában a Nádor utca környékén, látom ám, hogy egy kis autóból a járdára lapátolnak pont olyan anyagot, amilyen nekem kell. Szerencsére az előző gyűjtési kísérletem miatt ott volt egy vödör az autóban. Azonnal satufék, és az ott lapátoló bácsihoz odamentem koldulni.
Nagy szerencsém volt, mert amint előadtam látogatásom célját, az öreg elmesélte, hogy neki is volt akváriuma, egy szép 200 literes vasvázas, amit pár év előtt a lomtalanításkor dobott ki. Hogy fájdítsa a szívemet, még hozzátette, hogy szívesen nekem adta volna, ha előbb találkozunk. Kár érte, nagyon kár, mert az elbeszéléséből kiderült, hogy igen szép krómnikkel edény volt.
Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy legalább sódert szereztem, mert azt a néhai akvarista bácsi, szívesen adott.
Most éppen mosom, már vagy másfél órája, és a derekam is nagyon belefájdult, és éppen azért ültem le a gép elé ezt a kis szösszenetet megírni, hogy addig is pihenjek picit.
Üröm az örömben, hogy úgy nézem, hogy kevés lesz. Tán lehet, hogy kálváriám még nem ért véget, és folytatnom kell, az idős, korábban akvarisztikával foglalkozó bácsik felkutatását, akik éppen lakást újítanak fel, és van klasszikus sóderjuk. A fene hitte volna, hogy ennyire macerás sódert szerezni!

Globalizáció az akvarisztika nagy ellensége is.

„Honbelijével szemben idegennek lenni, mindenkire nézve veszteség és szégyen”
(E. A. Roßmäßler)

Talán ennek alapján írta H. FREY (1970), hogy az akvarisztika és az akvarisztikai kirándulások nagyon jó eszközei többek között a hazaszeretetre való nevelésnek is.

Az akvaristák Magyarországon egészen a ’70-es évek végéig polihisztorok voltak, hiszen, nemcsak állatokat tartottak egy sajátmaguk által megteremtett valódi ökoszisztémában, hanem kedvtelésüket érintő „mellékes tudományokba” is mélyen beleásták magukat. Foglalkoztak biológiával, állattannal, növénytannal, vízkémiával, fénytannal, a fényképezés tudományával stb. Közösen akvarista kirándulásokra jártak, kisebb felfedező és gyűjtőutakat szerveztek családjaikkal, hobbitársaikkal, a hazai halfajok és természeti szépségek megismerésére. Megpróbálták megtanulni az üveges szakma azon titkait, melyek segítségével maguknak tudták elkészíteni az akváriumokat, szűrőkészülékeket, esetleg elletőketreceket ezzel is kímélve a már akkor is szerény családi költségvetést. Némelyek megtanultak villanyt szerelni, és vasállványokat hegeszteni. Mások az élő eleség begyűjtésében, otthoni tenyésztésében szereztek nagy tapasztalatokat. Páran az akvarisztika története után érdeklődtek, így kerülve kapcsolatba a történelemmel. Szép idők voltak, hiszen az alaphobbi mellet mindenki talált kedvének, kézügyességének megfelelő újabb elfoglaltságokat megvalósítható célokat.
Mindez mára a múlté. A kereskedésekben minden készen kapható a légpumpáktól a legkorszerűbb biológiai szűrőkig, a mágneses (csoda) algakaparókon át a hálókig. Emlékszem, hogy annak idején milyen sokat bolyongtam építkezéseken, hogy „jófajta” drótot találjak a sittben, amiből hálóvázat tudok hajlítani, majd a nagymamától kunyerált konyhafüggöny darabját rávarrva, használatba venni minden akvarista alapvető segédeszközét. Mert abban az időben ilyen dolgokkal is foglalkoztak az akvaristák. Megjegyzem ezek a hálók a mai napig megvannak, és használhatóak. De még számtalan példát lehetne említeni.
Ezek az idők (néhány üdítő kivételtől eltekintve) elmúltak! A globalizáció, úgy tűnik, a klasszikus akvarisztikát is maga alá temeti.